A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR PETŐFI SÁNDOR

A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre űltek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

(Borjád, 1845. szeptember 26�október 7. között.)

Kosztolányi Dezső (1885–1936)

Kosztolányi Dezső (1885–1936)

Vannak versolvasó emberek, akik a magyar költészet gazdag egészéből Kosztolányi Dezsőt szeretik legjobban; még olyan is akad, aki azt állítja, hogy ő a legnagyobb magyar költő. Vannak azután mások, akik azt mondják, hogy Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék pompás skáláján, de Kosztolányi prózája a magyar regény- és novellairodalomnak legalábbis az egyik csúcsa. Ismét mások elámulnak a nagy szorgalmú műfordítón, aki a világirodalom évezredeiből százszámra és kötetszámra ontotta a bravúros, óriás nyelvtechnikájú – bár nem túlságosan hűséges – magyar változatokat. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy kitűnő és mindig érdekes esszéíró, lebilincselően csevegő újságíró – akkor mindenképpen meg kell állapítani, hogy ha rajongói olykor túloznak is, egy igen jelentékeny és nagyon vonzó irodalmi nagy alakkal állunk szemben, aki nagyon is alkalmas arra, hogy bizonyos pillanatokban kedvenc költője vagy írója legyen az olvasó embernek.
A Nyugat nagy költőnemzedékének, az Ady mögé sorakozóknak ahhoz a legelső vonalához tartozik, amelyet Babits Mihály, Tóth Árpád, Füst Milán, Juhász Gyula és ő, Kosztolányi Dezső fémjelez (s ide kell még sorolnunk igen kis terjedelmű, de mégis nagyon jelentékeny költészetével Karinthy Frigyest is). Ezek mind bölcsészként, tanárjelöltként indultak, volt, aki „filozopterköltészet”-nek gúnyolta lírájukat, amelynek nem mellékes jellegzetessége volt a költők igen nagy és széles körű műveltsége. S valamennyiükre jellemző volt az évezredek örökítette versformakészlet tökéletes birtoklása és mesteri módon kezelése. És ami nem kevésbé jellemző, hogy e néhány közös jellemző vonáson túl szinte semmi sem emlékeztet bennük egymásra. Értő olvasó egy Kosztolányi-versről vagy prózai bekezdésről akkor is felismeri, hogy ki írta, ha éppen azokat a sorokat addig még nem is olvasta.
Nagy kultúrájú vidéki értelmiségi családból érkezett egyetemistának Budapestre, apja a szabadkai gimnázium igazgatója volt, elődei egyik oldalról szabadságharcos hagyományú, műveltséget őrző és hagyományozó köznemesek, másik oldalról nemzedékeken keresztül patikus polgárok. Könyvek, eszmék és versek közül került fel az egyetemi társak közé. Itt az egyetemen azonnal összebarátkozik a hasonlóképpen irodalom szakos Babits Mihállyal és Juhász Gyulával, majd életre szóló barátságot köt a matematikával és fizikával foglalkozó Karinthyval és a jogász, de közben kereskedelmi iskolai tanárnak készülő Füst Milánnal. Irodalmi légkör, filozófia és esztétika kelti izgalmukat. Kosztolányi korai költészetében a világirodalomban divatos impresszionizmus, szimbolizmus, pesszimista dekadencia visszhangozik. Keresi a lélek kalandjait. S amikor 1907-ben (huszonkét éves korában) első verseskönyve megjelenik, felfigyel rá Ady is, felfigyelnek Ignotusék, akik nemsokára már szervezik a Nyugatot.
Ezekből a fiatal bölcsészekből, Kosztolányi baráti köréből kerül majd ki az a gárda, amely odaáll Ady mögé, akikkel Ignotus megindul az új irodalom felé. Kosztolányi sem kerülhet máshová, mint a Nyugat körébe.
Adytól tulajdonképpen nagyon távol áll. Majd sokkal később, tíz évvel Ady halála után egy botrányt keltő tanulmányban ki is fejti idegenkedését Ady egyéniségétől és költészetétől. A politikus és egyértelműen haladó Adyval szemben Kosztolányi a teljes politikai el nem kötelezettség híve és szószólója, ifjúkorában egyszerre ír a szocialista Népszavába és egyházi szemléletű katolikus lapokba, később lelkesedik Károlyi őszirózsás forradalmáért, majd az ellenforradalom idején egy ideig jobboldali hangokat üt meg, sőt rövid időre ellenforradalmi lap munkatársa, amit azonban hamarosan szégyell, főleg barátai előtt. Ezek a barátok sem kifejezetten baloldaliak (igazán csak Juhász Gyula az), de humanista polgárok, akik irtózattal néznek az ellenforradalomra. Az ő körükben a viaszlelkű és viasz-lelkiismeretű Kosztolányi is hamarosan elkülöníti magát az ellenforradalomtól, amelyhez valójában ugyanúgy nincs köze, mint a forradalomhoz. ő a lélek kalandjainak költője és prózai krónikása. Részvétet érez minden emberi szenvedés iránt, látja és ábrázolja a polgári élet sivárságát, undorodik minden erőszaktól, gyönyörködik és gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségeivel, lelkére ereszti a külvilág benyomásait, és megfogalmazza a benyomásokat. Senkire költészetünkben nem illik annyira az impresszionista jelző, mint őrá. Nem vátesz, nem a közélet látnoka, nem lehet a tudat és az erkölcsi magatartás iránymutatója, mint Petőfi, Ady vagy József Attila, de még a művészet menedéket adó magasztosságát sem árasztja úgy, mint Arany János vagy Babits Mihály. Kosztolányi ehhez túl hitetlen, túl céltalan, túl eszménytelen. De varázslatosan játékos, aki elkábítja a lelket.
Művészi fejlődésében igen jól el lehet különíteni három korszakot. Az első indulásától az első világháborúig tart. Ebben az időben igazi, programszerű dekadens költő: a század emberének, pontosabban, polgárának szorongásait, hitevesztését, magáramaradottságát fejezi ki, de olyan bravúrosan játékos versekben, hogy az olvasót a pesszimista tartalom ellenére is inkább felderíti. Ennek a korszakának legkiemelkedőbb alkotása, A szegény kisgyermek panaszai – a kisgyermekkori emlékek, félelmek, vágyak, benyomások művészi felidézései. Ezzel a kötettel (1910) lépett Kosztolányi a kor költőinek első vonalába.
A második korszak az első világháború kitörésétől a forradalmakon át az ellenforradalom első évéig tart. Ez a nagy ingadozások kora. Kosztolányi közeledik a politikához, rokonszenvez a polgári radikalizmussal, verseiben és prózájában kifejezi a háború borzalmait, kitűnő publicisztikai cikkeket ír, versei mellett egyre csiszoltabbá válik kezében a novella, 1918-ban a forradalom mellé áll, a tanácsköztársaság idején visszahőköl, majd 1919 végén vállalja az ellenforradalmat. De az ellenforradalom terrorjától elfordul, és baráti körével együtt politikamentességbe vonul.
A harmadik korszakában emelkedett igazán nagy költővé, és ekkor alakult ki benne az európai viszonylatban is jelentékeny regényíró. 1920 után még több mint másfél évtizede volt. Óriási szorgalommal építette fel ekkor életműve terjedelemben is nagyobb, értékben is jelentékenyebb részét. Költészetében egyre inkább emelkedik az emberségesség költőjévé. Mindenben kételkedő pesszimizmusa lassanként átvált az ember iránti részvétbe és az emberbe vetett hitbe. A családi életben megtalálja a felelősségtudatot. Nyelve és kifejezőkészsége – ha lehetséges – még gazdagodik. Formaművész létére még a szabad versekkel is kísérletezik – teljes sikerrel. Ebben az időben keletkeznek kitűnő novelláskönyvei (Tengerszem, Esti Kornél). Csak úgy árasztja a műfordításokat. És ez időben írja regényeit. Ezek elsősorban lélektani regények, akkor is, ha történelmet idéznek, mint a Néró, a véres költő, akkor is ha cseléd és nagyságos úrék társadalmi problémájáról van szó, mint az Édes Annában, s akkor is, ha a vidéki városok sivárságáról szólnak (Pacsirta, Aranysárkány). Kitűnően ért az emberi lélek rezdüléseihez, és erről az oldalról közelítve nemegyszer – akaratán kívül – társadalmi igazságokat tud megvilágítani. Az Édes Annában például a kizsákmányoltak, a megalázottak osztálygyűlöletének pszichológiai mozzanatait mélyebben tárja fel, mint bárki, aki hasonló témáról politikai meggondolásokból írt. Regényei be is törtek a világirodalomba, a Néró, a véres költőről többek közt Thomas Mann írt elragadtatott sorokat.
Kosztolányi későbbi éveiben a fiatal költők bizalmas barátja és tanácsadója volt. És ő, aki oly indulatosan elkülönítette magát Adytól, nemcsak megértéssel fogadta József Attilát, de korán fel is fedezte benne a bontakozó nagy költőt.
Ötvenegy éves korában rák ölte meg.
Végső versei a halálvárás és a halálfélelem remekművei.
Ezek zárják le a játékosságában is mindig szorongó művészetet. De ebben a szorongásban ugyanakkor könnyedség és báj is volt. És ez a költészetvarázs egyben menedéket is adott a szorongások ellen.
Ezért is olyan sok olvasónak kedvenc költője Kosztolányi: pillanatnyi feledést ad a lét fenyegetései ellen.

Kosztolányi Dezső Hajnali részegség

Kosztolányi Dezső

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és görönyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

A teljesség felé... (az erkölcs...)

Az erkölcs, I.

Az erkölcs, mit kényszeredetten és kedvetlenül viselsz: nem erény, csak gyöngeség.

Az erény mindig kiterebélyesül. Nincs az a bűn, mely ne volna közelebb az erényhez, mint a sokféle zsugorgó ál-erény.

Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy nem az erényed igáját érzed, hanem tündöklését, zamatát, erejét.

Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy erényt és bűnt egyformán és sóvárgás nélkül szeretsz.

Az erkölcs, II.

Hiába óvakodsz a bűntől, ha az ál-erényt magadra bocsátod. Az erény és bűn mennél fejlettebb, annál tágabb; az ál-erény mennél fejlettebb, annál görcsösebb. A bűnből mindig lehet erény, de az ál-erényből bajosan.

Az ál-erények mindegyike valamely igazi erényen élősködik, amellyel össze szokták téveszteni. A vallásosság élősdije a türelmetlen felekezetiség és kenetes ájtatoskodás, a hazafiságé az erőszakos sovinizmus, az emberszereteté a fontoskodó közéleti buzgalom, a tudományé az ál-tudományos kandiság, a művészeté a társadalmi sürgő-forgó művészkedés-műpártolás, a mindennapi szorgalomé a sárba-ragadó gürcölés, a jóságé a csepegős-szívű jótékonykodás és tolakodó vigasztalgatás, a szerelmi tisztességé a házastársra horgászó mohóság és mások szennyesében turkálás, stb.

Az erény sosem erőszakos; ezzel szemben bármelyik ál-erény jelszava lehetne: ,,Amit én nem teszek, másnak sem szabad.”

Az ál-erények fojtogatják a hitet, igazságot, erkölcsöt, tudást, szépséget; mindazt, ami az emberiség állandó kincse, megmérgezik, azáltal, hogy rájuk hivatkozva kötelezővé teszik saját töpörödöttségüket.

Az erkölcs, III.

Erény mindaz, mely az örök mértékkel megegyezik s a teljesség felé emel; bűn mindaz, mely az örök mértékkel szembeszegül s a teljességtől távolít.

Aki a teljességet eléri, az örök mértékkel azonosul: nincs erénye és nincs bűne többé; ahogy a tűznek nem erénye, hanem természete a világosság, éppúgy a teljességgel azonosult lénynek nem erénye, hanem természete az örök mérték szerinti működés. A teljességben nincs jó és rossz, nincs érdem és hiba, nincs jutalom és büntetés.